Azt mondják, ahogy idősödünk, egyre többet gondolunk a szüleinkre, gyerekkorunkra, régi kedves emberekre, eseményekre. Én már abban a korban vagyok, hogy nagyon át tudom érezni ennek a mondásnak az igazát. Annál is inkább, mert nekem az volt a sorsom, hogy ne a szülőfalumban éljem le az életemet. 

Ha Kismaroson sétálok, mindig felidéződnek bennem a gyerekkori emlékek. Bár sok minden megváltozott már, én mindig a régi Kismarosra emlékezem. A fényképeket, amiket az utóbbi években készítettem, csak magamnak szántam. Biztosan sokkal szebbeket tudna csinálni egy profi fotós, de nekem nagyon kedvesek. Minden kockához köt valami szívet melengető emlék. A régi szőlőnktől kezdve a temetőig, ahová kiskorunkban még nem fájó szívvel, hanem a gyertyagyújtogatás izgalma miatt mentünk halottak napján. A gólyafészek felidézi bennem, hányszor láttuk hazafelé repülni a gólyát a rétről a házunk felett Ezeken a réteken akkor még nem álltak nyaralók. Ide jártunk sóskát szedni, és a kiöntések felmelegedett vizében pancsolni. Vagy a templom! Hány szép ünnepen voltunk ott együtt, énekeltük a szebbnél-szebb énekeket, szórtuk a virágszirmokat kis kosarunkból Úrnapján, vagy csodáltuk meg a Jézuskát a betlehemi jászolban. Még hallom a gyönyörű hangokat a kórusról, ahol aztán később én is énekeltem édesanyámmal…..