Emlékezzünk!

Stanley | 2012.01.31. 07:52
 

Csak elképzelni tudjuk, vagy még azt sem, milyen embertelen körülmények,
mennyi éhezés, fázás, betegség, megaláztatás érte őket a messze idegenben.
Elmondásuk alapján elsősorban a hitük, aztán a reménység hogy egyszer
hazajöhetnek, és az összetartozás, egymás segítése volt az, ami átsegítette
őket ezeken az időkön. Mert nagyon egymásra voltak utalva ott a messze
idegenben, de ők csak azt tették, amit itthon tanultak, szerették egymást,
figyeltek egymásra, ápolták és segítették, vigasztalták egymást. Isten ne adja,
hogy ilyen áron kelljen megtanulnia, és gyakorolnia a ma emberének ezeket az
alapvető emberi normákat, ne kelljen ilyet átélnünk se nekünk se a mieinknek,
hogy ismét érték legyen a szeretet, az összetartozás érzése, az egymás segítése,
megbecsülése.

Volt, akiknek nem adatott meg a viszontlátás öröme, családjuk fájdalmát
semmi nem tudta az óta sem csillapítani. Testük ott maradt az idegen földben:
Éberli Jánosé, Bajai Jánosé, Siklósi Kálmáné, Wiezner Erzsébeté, Meininger
Irmáé és Erzsébeté, Meiniger Károlyé, Koch Józsefé és Jánosé, Néder Margité.
Nyugodjanak békességben!
Múlt héten Zebegényben a zebegényiekkel és nagymarosiakkal együtt
emlékeztünk gyászmisén az áldozatokról, a misét dr. Beer Miklós püspök úr
celebrálta. Ott volt Harrach Péter képviselő úr, Schmitt Pál köztársasági elnök
üzenetét Szegő József dandártábornok olvasta fel. És az első sorban ott ültek a
mieink: Kőhalmi Béláné Müller Róza néni, Moór Ferencné Poldauf Cica néni,
Moór Tibor és Tiborné, Neubauer Bözsi néni, Emmer Józsefné Éberli Margit
néni. Megtörten ültek ott, betegen, fájdalmakkal küzdve, hordozva emlékeik,
életük nehéz terhét. Ez a vers róluk is szól:

Eres, fáradt kezekben lábat segítő bot,
A kortól meghajlott egykor egyenes gerinc,
Hófehér haj, mint korona
Díszíti az öreg reszkető fejit.
Imára kulcsolt dolgos kezek,
Isten előtt megrogyó, megkopott térd,
Ezer ránc a kedves arcon,
Élettől kapott sok rovás,
Az arc olyan, mint egy krónikás.

A könnyes szem messze néző,
Keresi, kutatja az eget.
Hol befelé néz számot vetve,
És ostorozza önmagát,
Majd felfelé a jó Istenhez, ki készíti örök honát.

A száj formálja az imát, szívből jön a kérő hang,
Megszűnik a külvilág, ha misére hív a nagyharang.
Elnézem őket, alázattal, csendben,
Mennyit megélt mindegyikük,
Istenem hallgasd, meg mit kérnek, fogd szorosan a kezük!
Imájukat fogadd el, hisz nyitott könyv az életük,
Ismered őket születéstől fogva,
Ők mind a te öreg gyermekid.
Add meg nekik a lelki békét,
Nézd a sok lehajtott fejet,
Készítsd a nekik méltó helyet!
Nem méred egyforma hosszúra életünk fonalát,
Hogy meddig tart, csak te tudod,
De legyen meg az akaratod!

A héten beszélgettem egyikükkel telefonon: - Jó tanácsot adok neked, tanuld
meg a dolgokat elfogadni, így könnyebben viseled az élet nehézségeit. Mi is így
bírtuk ki.
Ez bizony nem könnyű, de köszönöm, ezt is meg kéne tanulnunk tőletek.
Mit is kívánjunk nektek? Kívánjuk nektek a lelki békét, és ha felejteni nem
is tudtok, kívánjuk, hogy tudjátok gyakorolni a megbocsájtás erényét. Az
emlékeitek között pedig lapozzátok át ezeket a sötét oldalakat, és csak a
szépeket, az örömteli, napfényes lapokat olvassátok, ezekből merítsetek erőt
további életetek során!
Isten áldjon meg benneteket!

Elhangzott a kismarosi templomban megtartott emlékező ünnepi szent misén.